34. rész: Végre szabadon szárnyalhatok

Oh! :D mivel nincs életem... hoztam egy részt! :) két napja folyamatosan fáj a fejem és nem akar elmúlni... szóval ha olyan van benne amit nem értetek azt nézzétek el! :)

jó olvasást! :D

Mindig is féltem a börtöntől. A sok piás, ijesztő, rémisztő és undorító börtöntöltelék. Rettentő volt ott ülni és várni! Várni valami csodára. Várni, hogy újra a bíróság elé állítsanak. Várni a nyomozás végére. Egy hónapja nem láttam a srácokat. Mindent megadnék hogy láthassam őket! Átölelni és soha el nem engedni őket. Jókat játszani, nevetni, mesélni nekik lefekvés előtt, reggelire palacsintát csinálni nekik. Könny csorgatva emlékeztem vissza rájuk.
Csak álltam ott és ismét vártam, hogy milyen ítéletet hoz a bíró. Egy hónap után újra itt állok.
- Szóval magának van két öt éves fia és tizenhárom hetes terhes. - morogta a bíró. Nem volt olyan öreg, mint a többi bíró. - tudja nekem van két unokám. Mindent megadnék, hogy többször láthassam őket. De sok fura ügyön dolgozok! Mint például a magáé. Előre hozattam csak azért, hogy többet tudjak gondolkodni! Én hozom az ítéleteket. Néha rosszul döntök és hibákat követek el. De ki nem? Akár maga. Nem tudta, hogy az a férfi bántani fogja magát! Nem akarok rossz döntést hozni, hisz tény hogy embert ölt, de önvédelemből! Ezért úgy gondolom, hogy maga - állt meg. Lehajtott fejjel hallgattam mit mond. - szabadlábon védekezhet! - mondta. Felkaptam a fejemet. Nem fogtam fel amit mondott. - maga szabad és elmehet! - mosolygott. Az ügyvédemre néztem aki bólintott és elindult felém. Ahogy kiértünk a teremből újság írók hada állt elém. Örömömben sírni kezdtem és minden piócának azt morogtam, hogy nem nyilatkozom. Új ruhába öltöztem át és rendbe szedtem magamat, majd az ügyvéd azt mondta, hogy vár rám valaki kint az elő teremben. Reméltem, hogy a srácok azok ezért szaladni kezdtem kifelé. Lerohantam a lépcsőn és mikor leértem nem láttam senkit. Kijjebb mentem hátha ott van valaki.
- Mami! - hallottam egy elég aranyos hangot mögülem. Megfordultam és az ikrek álltak ott.
- Srácok! - indultam széttárt karokkal feléjük. Ők is rohanni kezdtek felém. Könnyben úszott a szemem. Nem hittem el hogy végre átölelhetem őket.
- Hiányoztál anya! - szipogta a fülembe Eathon.
- Nekem is! - motyogta a fülembe Jeremy.
- Nekem jobban hiányzott! - hajolt el tőlem Eathon.
- Nekem hiányzott jobban! - mondta mérgesen Jeremy.
- Nekem! - lökött rajta egyet Eathon.
- Nem! Nekem! - lökte vissza Jeremy.
- Srácok! - szedtem szét őket. - nekem hiányoztatok a legeslegjobban! - szorítottam magamhoz őket. - annyira e annyira hiányoztatok! - nyomtam a fejemet a válluk közé és tovább sírtam örömömben. Olyan jó érzés volt újra átölelni őket és érezni testük melegét. Ha nem mondanák is rájönnék, hogy John gyerekei. Ugyan olyan szeretet, melegség és boldogság árad belőlük, mint belőle. - menjünk innen! - álltam fel majd letöröltem a könnyeimet, megfogtam a kezüket és lassan kiballagtunk. Augusztus közepe volt és gyönyörűen sütött a nap. Olyan szép volt ez a nap és egyben ronda is. Végre kiszabadultam a bűzből és retekből. Azt hiszem négy napig fogom magamat áztatni a kádban. Teli tömöm magamat finom főtt jó fűszeres kajákkal amit a pocaklakó már hiányolt. Az orvos azt mondta, hogy híznom kell vagy elveszítem a babát, de ott a börtönben képtelenség volt. Mindennap szétfőzött tészta, kukacos alma reggelire és még vacsorát nem is kaptunk. Így hízzak! Pedig most szívesen felszednék pár kilót. A babáért mindent! Főleg úgy, hogy már biztos, hogy Johntól van. Egyszer ezért kiherélem, amiért nem tud védekezni. Vagy egy kicsit is gondolkodni. Tényleg John! Hol van? Miért nincs itt? Rá számítottam a legjobban.
- Fiúk, a papa hol van? - álltam meg a kijárat előtt.
- Nem tudjuk! - motyogták. Lehajtott fejjel nyitottam ki azt a nagy fa ajtót. Arra számítottam, hogy az arcomba nyomnak vagy negyvenezer kamerát és mikrofont, de nem volt az ajtó előtt senki! Ahogy lejjebb mentünk a lépcsőn ott voltak de nem velem foglalkoztak. Ahogy oda néztem rögtön észre vettek és megtámadtak minket. A lépcső aljánál ott állt Gabi és North a kocsival mögöttük. Rohanni kezdtünk feléjük. Nem akartam nyilatkozni az idióta kérdésekre.
- Anyu gyorsak voltunk! - motyogta Eathon mikor oda értünk Gabiékhoz.
- De te vékonyabb vagy mint voltál! - nézett végig rajtam Gabi.
- Csak pár kérdésre! - kiabálták a piócák. - válaszoljon már! - ordították. Mikor megfordultam és azt akartan nekik mondani, hogy önvédelem volt valaki közbekiabált.
- Nyugalom emberek! Nem szenvedett még eleget? És még magukat is el kell neki viselnie? Moderálják már magukat! - kiabálta. Kerestem, hogy ki is kiabál, de nem találtam a tömeg között. - hisz egy tökéletes anya, akinek van két tökéletes gyereke Tőlem! - lépett mellém. - tudom, hogy nincs ilyen szó! De rád csak ez jellemző! - mosolygott. Nem tudtam mit mondani. Elakadt a szavam. Felé fordultam és nézni kezdtem csodálatos arcát, amin letörölhetetlen mosoly ült. Megakartam csókolni vagy csak megölelni és a nyakába ugrani a boldogságtól, de féltem, hogy lefényképeznek minket és az áll majd a holnapi újságok címlapján, hogy John Grimes szerelmes egy gyilkosba! Nem akartam rosszat csinálni, hisz ő mentett meg. Vissza fojtottam az érzéseimet és a mozdulataimat. Úgy éreztem, hogy megállt az idő. Mindenki minket nézett, ahogy nézzük egymást.
- Anyu, puszild már meg! - mondták az ikrek. Elmosolyodtam és elgondolkodtam rajta. Hisz nincs semmi titok abban, hogy szeretjük egymást. John megfogta a kezemet és magához rántott.
- Most te jössz, anyus! - suttogta. Ismét csak mosolyogtam.
- A francba is! - vigyorogtam, majd egy lágy puszit adtam az ajkaira. Nem akartam húzni. Haza akartam menni és ledőlni, aludni, és lustálkodni. Elhajoltam tőle, de nekem esett és nem hagyott elmenekülni. Erőszakos volt, amit mindig is imádtam benne, ezért viszonoztam vad csókját.
- Na gyerünk! - húzott el Gabi Johntól. Vigyorogva ültem be kis buszba. Leghátulra ültetett minket Gabi. A srácok újjongva ültek be és minket kezdtek nézni.
- Forduljatok előre! - szólt rájuk John.
- De szigorú vagy! - suttogtam.
- Mert akarok valamit és nem szeretem, ha közben néznek! - motyogta majd közelebb húzódott. - tudod ez ilyen magánügy! - mondta majd ismét csókolni kezdett. Édes volt, tüzes és eszméletlen magányos. Kezét a hasamra csúsztatta és bele vigyorgott a csókunkba.
- John mondanom kell valamit! - fogtam meg a kezét.
- És miről? - nyomta a homlokát a homlokomnak.
- A babáról - motyogtam. - már biztos, hogy tőled van! - mosolyogtam.
- Ezt már régen tudtam! - vigyorgott. - de ha nem tőlem lenne, akkor elvetetted volna? - kérdezte halkan.
- Hülye vagy! Soha nem csinálnék ilyen hülyeséget, főleg úgy, hogy ha nem tudom, hogy kitől van! - motyogtam. - de valahol éreztem, hogy a tiéd. Vagyis a miénk! - vigyorogtam majd a szemébe néztem.
- Én már akkor tudtam, mikor megcsináltuk! - motyogta majd egy apró puszit adott az ajkaimra.
- Te szemét! - mondtam halkan, majd bele haraptam az alsó ajkába.
- Áú az fájt! - hajolt el tőle. Halk kuncogást halottunk elölről. - nem leskelődünk! - mondta mérgesen John miközben az ajkát fogdosta.
- Ne mérgelődj! - mondtam nyugodtan.
- Mert ha igen? Akkor mit csinálsz? Elfenekelsz, mami? - nézett rám.
- De még mennyire! - mosolyogtam majd az ajkainak estem. Egész úton csatáztunk. Ez hiányzott nekem öt éven keresztül. Az ő idegesítő de mégis nyugtató beszólásai, amit jó tűrni és vissza vágni...