29. rész: I am a big loser!

Végül is azért küldenek a padlóra, hogy utána föl álljunk. És mi van ha nem tudok? Nincs erőm újra felkelni a hideg és fagyos padlóról. De fel kell. És miért? Miért mindig én? Szenvedés az élet? Folyamatosan így kell élnünk amíg meg nem halunk! Az élet teli van kalandokkal. Persze. Eddig kalandokban éltem. Megszülettem, három éves korom után oviba mentem, amit nem szerettem. Utána suliba, amit kimondottan utáltam, vissza akartam menni az oviba játszani, a barátokkal bújócskázni és fogócskázni. Aztán feljebb léptem a ranglétrán. Megszerettem a sulit, majd a tanulást. Gimibe mentem amit szint úgy utáltam mert nem szeretett senki. Kiközösítettek mert az apám meggazdagodott a cégből. Mindenem megvolt. Divatos ruhák, gyönyörű ház, saját laptop, saját szoba, estéik  De azt senki nem tudta, hogy a szüleim megfeledkeztek rólam. Nem foglalkoztak velem és hanyagoltak. Egyik nap már ott tartottunk, hogy köszönés nélkül mentem fel a szobába, majd egész nap sírtam. Anya meg sem kérdezte mi a bajom. Nem érdekelte. Majd egy másik nap egy fel lépésemre mentek ahol útközben "meghaltak". Az volt életem első szakasza, ahol úgy éreztem, hogy magamra maradtam. Csak tizenhét voltam. Most pedig majdnem tíz évvel később ugyan így érzem magamat. Egyedül vagyok ebben a nagy világban. A fiaim megutáltak, életem szerelmét elküldtem, hogy védjem a fiaimat, az ideiglenes párom Londonban van, aki megfenyegetett.

Miután John becsukta maga után az ajtót fellélegeztem. Nem akartam, hogy úgy menjen el, hogy azt hiszi, hogy nem szeretem. Nincs senki a kastélyban. Átpörgettem az agyamat majd kivágtam az ajtót és utána siettem.
- John! - kiáltottam utána. A bőröndjét húzta maga után és szakadt az eső. Lassan fordult meg és remény teli vigyorral vigyorgott. Pár másodperc alatt bőrig áztam. Oda siettem hozzá a nyakába tettem a kezemet majd csókolni kezdtem. Fájt belülről, szét szakított a bánat, a szerelem még egy halálos fenyegetés ellenére sem szűnt meg. Egy másodpercre sem gondoltam, hogy rossz amit csinálok. Csak egy dolgot nem akartam. Újra elszakadni tőle. Szenvedélyesen csókoltam és minden fájdalmat és érzést el mondtam vele. Mikor leálltam a füléhez hajoltam és válaszoltam amit még bent a fülembe suttogott. "Egyszer úgy is a feleségem leszel!"
- Boldog leszek majd melletted! - suttogtam. Majd elléptem tőle és bementem. Pont olyan tökéles búcsú volt mint egy amerikai romantikus filmben.

Két hete, hogy kisétált az ajtón. Két hete fekszek az ágyamban tehetetlenül. Két hete nem láttam a fiaimat. Két héttel ez előtt mondtam meg a srácoknak, hogy az apjuk soha többé nem jön vissza. Nem akartak reggelizni. Nem akartak szót fogadni. Az apjukat akarták és nem engem. Megutáltak engem, amiért elküldtem Johnt. Már az esti meséket sem hallgatják meg tőlem. Nem én fürdetem őket, mert a papát akarták. A reggeli palacsintáimat sem eszik meg. Az apjukat követelték. Őt akarták minden hová. Engem meg elfelejtettek. Mintha nem is léteznék. Owen két hete még egy SMS-t sem írt, hogy él-e még. Reménykedtem benne, hogy elhalálozott. De sajnos az emlegetett szamár mindig jókor jelenik meg. Szó szerint berontott a szobámba. Megijedve ültem fel az ágyban.
- Pakolj! - mosolygott.
- Mi-mi van? - másztam le az ágyról.
- Megkaptam az állást! Londonba költözünk! -vigyorgott.
- Hű de csodás! - motyogtam.
- Miért vagy ilyen? Olyan fura vagy és vékonyabb mint voltál. - lépett közelebb. Nem válaszoltam. Megfojtana, ha elmondanám , hogy hiányzik John. És nem csak nekem. Elkezdtem összepakolni a ruháimat. Szerencsére maradt ki pár bőrönd a gyerekek cuccainak. Átmentem hozzájuk.
- Szia mama! - rohant felém Jeremy majd megölelt.
- Mondanom kell valamit. - guggoltam le. - el költözünk!
- És hová? A papa is ott lesz? - kérdezte Eathon.
- A papa nem lesz ott! - mondtam.
- Akkor nem megyünk el! - mondta.
- De velem jöttök! - álltam fel majd a szekrényükhöz sétáltam.
- Mi a papát akarjuk!
- Boldogok leszünk mi négyen! - nyitottam ki a szekrényt. - lesz szép házunk kis kerttel
- Hol van a papa?
- Lesz majd kis házi állatunk - dobtam a ruhákat az ágyra. A könnyeim közben potyogtak. - jó nagy játszó terek várnak ránk. Suliba fogtok járni. - soroltam majd hallottam ahogyan csukódik az ajtó. Hátra néztem és már egyikőjük sem volt a szobában. Térdre ereszkedtem és kitört belőlem a sírás. Sokkal rosszabb, hogy nem szeretnek a fiaim, mint az, hogy Owen akár meg is ölhet. Igen, Owen. Ő tehet mindenről. Erőt gyűjtöttem majd felálltam és átmentem a saját szobámba. Ott volt az a rohadék!
- Dögölj meg! Te szemét! - csaptam be magam után az ajtót. - miattad utáltak meg a fiaim! Miattad vagyok napról napra rosszabbul! - kiabáltam. - te rohadék! - rontottam neki. Ökölbe szorítottam a kezemet és majdnem behúztam neki egyet. De kirakta a lábát amibe elbuktam. Megfogta a hajamat és felhúzott.
- Emlékeztetnélek, aranyom, hogy ha nem csalsz meg azzal a nyomszival, akkor nem lenne ez! - megfordított és felém hajolt. - az ilyen ribancok ezt érdemlik! - morogta.
- Rohadj meg! - sziszegtem a fogaim közül.
- Ezer örömmel! - vigyorgott majd egy pofont adott. - velem leszel! Bármi történjen! Ha még egyszer így rontasz rám - állított fel. - szét verem azt a cuki arcod! - simított végig rajta. - tudod nagyon szeretlek, csak kicsit rossz útra tévedtél. - ölelt magához. Remegtem a félelemtől. Nem öleltem vissza. Elakartam tolni magamtól de nem engedett.
- A fiaid bánják amit teszel! - fordított meg. Jeremy az ajtóban állt és minket nézett. - milyen kis cukor falat! Megnézed véresen az arcukat? - suttogta a fülembe. Megráztam a fejemet. - most pedig össze pakolod a fiúk ruháit aztán holnap elmegyünk innen. És boldogok leszünk mi négyen! - motyogta. Elindultam az ajtó felé. Megfogtam Jeremy kezét és elindultunk a szobájuk felé.
- Anya, Owen miért bántott téged? - kérdezte mikor beértünk a szobába.
- Csak játszottunk! - ültem le az ágyra.
- Akkor miért ütött meg? - állt elém.
- Kicsim, Owen nem ütött meg! Csak rosszul láttad! - kezdtem össze hajtogatni a ruháikat.
- Akkor miért sírtál?
- Csak hiányzik a papa! - suttogtam.
- Jeremy, gyere! - lépett be az ajtón Eathon.
- Nem megyek! - motyogta Jeremy.
- Anyu apu ott lesz velünk ahová költözünk? - ült le mellém Eathon.
- Nem! Mert nem lehet ott. - motyogtam. Egész nap ezt szajkózták nekem. Majd másnap is. Mindennap sírva feküdtem le és Johnról álmodtam. Rémeket Róla.

Két hónap telt el. Unalmasan és fájdalmasan. Az ikrek még mindig követelik az apjukat. De hiába mondom el minden egyes nap hogy nem láthatják, mindig követelik. Már elértem azt, hogy hallgatnak rám, és már normálisan reggeliznek, és mindent megcsinálnak amit mondok. Szerencsére csak pont nyári szünetre jöttünk ide és már az iskolába is beiratkoztunk  Saját kertes házunk van, ahol a gyerekek tudnak játszani. Johnt még egyszer sem láttam és titkos de megbízható források szerint itt van egyedül Londonban, mert Edward és Vanessa nem régen lebabáztak. De nem tudok több infót mert nem akarják nyilvánosságra hozni.
Most is az internetet bújom miattuk. Mint minden nap! Semmi értelmes csak az, hogy három hete gyermeke született Edward Grimesnak. Tovább keresgéltem mikor csengettek. Egy cikket töltöttem be ami Johnnak a gyerekeiről szólt, de nem akart tölteni. Felálltam és az ajtóhoz mentem. Negyvenszer nyomta meg a csengőt.
- Jövök már!

- Anyu majd én! - rohant az ajtóhoz Eathon. Mikor kivágta az ajtót nem akartam hinni a szememnek.
- Uram atyám! Steven?
- Nem! Csak Steven! - vigyorgott. Kijjebb léptem hozzá majd megöleltem. - úgy megváltoztál! - hajolt el tőlem majd végig nézett rajtam.
- Gyere már be! - húztam befelé. - hogy-hogy erre jársz? - csaptam be a lábammal az ajtót.
- Köszi! - morogta valaki majd kinyitotta az ajtót. Azonnal megfordultam.
- Ma-matt? - dadogtam.
- Je-jenna? - utánzott. - örülök, hogy látlak! - ölelt át.
- Anyu kik ezek a bácsik? - jött félénken közelebb Eathon.

Matt

- Jaj tényleg! Gyere már! - hajoltam el Mattől. Megfogtam Eathon kezét és leültünk a kanapéra. - ők a régi barátaim. Matt és Steven! - mutattam rájuk.
- Na és téged, hogy hívnak? - guggolt le Matt. Eathon félénken szorongatta a kezemet.
- Mutatkozz már be! - suttogtam a fülébe.
- Eathon Richard Grimes. - mutyogta.
- Eathon? - hajolt közelebb Steven.
- Anyu, éhes vagyok! - szaladt kifelé Jeremy.
- Wow! Kettő van belőlük? - egyenesedett fel Matt.
- Igen ikrek vagyunk! - mondta Jeremy.

Steven

- Egy petéjű ikrek! - ugrott le a kanapéról Eathon majd a konyhába szaladtak.
- Na gyertek! Gondolom éhesek vagytok! - álltam fel.
- Anya, már kopog a szemünk! - kiabálták. Mikor beléptünk már tányérok és kanalak voltak előttük.
- És mit eszünk? - ültek le az asztalhoz.
- Hát ha már így megleptetek így késő délután, nem főztem semmit. Szóval csak vajas kenyeret tudok adni! - mosolyogtam. Kinyitottam a hűtőt majd elővettem azt amit az ebédre készítettem el.
- Ah és abban a kotliban van a vajas kenyér? - kérdezte Steven.
- Igen csak át kell melegíteni! - motyogtam.
Két tál gyümölcsleves után mentek el a srácok tévézni. Mi hárman még beszélgettünk, miközben elmosogattam.
 - Két hónapja laktok itt! És olyan mintha évek óta itt laknátok! Olyan tisztaság van. - nézett körbe Matt.
- Ez elég meglepő! Olyan mintha minden nap takarítanál. Vagy bejáró nőd van? - kérdezte Steven.
- Saját bejáratú! Azaz én vagyok az. - mosolyogtam.
- Két gyerek mellett elég nehéz lehet! - mondta Steven.
- És John mit szól ehhez? Persze mikor láthatjuk az öröm apát? - kérdezte Matt. A torkom összeszorult.
- Teszek fel tea vizet. Aztán mesélek! - álltam fel. Elkészítettem a teát majd leültem és mindent elmeséltem nekik. Azért nem mindent. Többek között azt nem, hogy Owen megfenyegetett és hogy több mint ötnapon át szerelmeskedtem Johnnal titokban. Próbáltam beadni azt a szöveget, hogy én Owent szeretem!