20. rész: Új életek

Megérkezett :) Kicsit furcsa rész, de szerintem érthető belőle minden! Várom a gondolataitokat!

Jó olvasást! :)

Rabszolga az, amikor dolgoztatom és helyettem végeztetem el vele a munkámat. Nem pedig az, hogy ő hoz-visz mindent helyettem önszántából. Komolyan elegem van már belőle, hogy két hete csak a saját szobámban mászkálok. Friss levegőt se tudok szívni mert ha kikelek az ágyból az már baj. Az ablakot sem tudom kinyitni mert: Megfázol! Most pihend ki magad! Nem szabad semmit erőltetni. Az orvos is megmondta.

Eleinte még élveztem, de már unom. A saját szobám rabja lettem John által. Nem is tudom ezek után, hogyhogy fognak megszületni az ikrek. Azt sem tudom, hogy John hova mászkál el nap mint nap. Nem merek semmire gondolni. Vagy az étteremben segédkezik vagy egy bombázóhoz mászkál. Állj már le Jenna! Hova gondolsz?

Éppen a nyuszis mamuszomat húztam felfelé mikor John egy tálcával állított be.

- Hova mész? - kérdezte. Becsukta az ajtót és letette a tálcát az asztalra.

- Pisilni! - indultam az ajtó felé. Megfogta a kezemet és visszahúzott. Már megint kezdi. - John ezt egyedül is el tudom intézni! - erőltetve mosolyogtam rá.

- Ha tehetném azt is megcsinálnám helyetted! - engedte el a kezemet majd a kilincsért nyúltam. Mond ki, semmi nem lesz belőle.

- Tudod, - fordultam meg. - kis helyet adhatnál nekem! - mosolyogtam.

- Miről beszélsz? - vonta fel a szemöldökét.

- Arról, hogy két hete itt poshadok a szobámban! - szorítottam össze a lábamat. - úgy érzem, hogy megfulladok. De ezt mindjárt folytatom! - szaladtam ki a szobából át a mosdóba. Gyorsan végeztem majd visszamentem hozzá.

- Miért is fulladsz meg?

- Mert úgy viselkedsz, velem mintha beteg lennék, de csak terhes vagyok! - mondtam. - még a nappaliba se engedsz le! Sőt még wc-re sem!

- Én mondtam, hogy a rabszolgád leszek!

- Hah, te fogságban tartasz engem! Követtem el bármit is? Rossz voltam?

- Nem! De lehet azért betegek a gyerekeink! - emelte fel a hangját.

- Szóval te engem hibáztatsz? - tettem csípőre a kezemet.

- Túl megerőltetted magadat az elmúlt pár hétben.

- Oh, igen John. Igazad van. Sokat sírtam és idegeskedtem, de csak miattad! Mindig volt valami bunkóságod.

- Mintha neked nem lett volna!

- Én terhes vagyok! A hormonjaim az egekben. Túlreagálok mindent. Sírok egy rossz szó miatt is...

- Hát ez a baj! Szerinted nekem nem estek rosszul azok a sértő szavak?

- Sértő szavak. Lényegtelen! Inkább beszéljünk arról milyen nevet adtál a fiainknak!? Hallottam a múltkor. Edwarddel azt beszéltétek!

- Jeremy és Emil.

- Emil? Milyen név ez? Hogy fogják becézni szegényt? Emily? Vagy mi? Látszik, hogy nem gondolkodsz, John! - mondtam.

- Akkor mondj te egyet. Ha tudsz gondolkodni! - mondta gúnyosan.

- Eaton! Tessék, te eszes! - mondtam dühösen.

- Na és még arra gondoltam, hogy az én nevemből egyet meg Edward nevéből is. És így lenne Jeremy Patrick Grimes és Eaton Richard Grimes! Na?

- Még jó, hogy nem adsz nekik vagy húsz nevet!

- Most szekírozod anyáékat? - mondta kicsit hangosabban.

- Nem! Csak titeket nézve nem vagytok normálisak.

- Ah, Jenna! Te sem vagy normális. Most is pityeregsz! - mondta. Tátott szájjal néztem rá.
- John te szeretsz engem? - kérdeztem ezt a fájdalmas, de még is egyszerű kérdést.

- Miért ne szeretnélek? Hülye kérdés volt! És te szeretsz engem? - elgondolkodtam a válaszon.

- Már nem tudom! Engem hibáztatsz a gyerekeink betegségért, mindennap elmész valahová, bunkóskodsz, nélkülem döntesz és még csomó kis dolog! Elegem van, John!

- Tudod nekem is! Ez az örökös vádaskodás, féltékenység! Kimerített. Na de várjunk csak. Vanessa szülinapján ott ölelgetted azt a tetvet. A drága Tomot!

- Miattad voltam olyan. Ha nem bánsz velem úgy akkor nem ölelgettem volna. - mondtam. Alul a hasamban feszítő érzést éreztem.

- Öhn, egyáltalán a gyerekek az enyémek? - kérdezte. John, ezt te sem gondoltad komolyan!

- Nem! - mondtam komolytalanul. Vagy veszi a lapot vagy nem.

- Tudhattam volna! Csak a pénzem kellett, igaz? Ki akartál használni. Elhittem minden kedves ártatlan szavad! - csodálkozva néztem őt. Közelebb lépett hozzám majd felemelte a kezét.

- Üss meg, John! Legyen benned ennyi bátorság, hogy megütsz egy terhes nőt! - provokáltam.

- Tudtam, hogy egy nagy ribanc vagy! Ki tudja kivel feküdtél össze! - mormogta majd elhúzta a kezét. - átvertél. Vérig aláztál. Elhitetted, hogy az én gyerekeim. Annyira beleéltem magamat, hogy vettem nektek egy házat. De mindhiába költöttem rátok több ezer fontot. Gyönyörű kék kis szoba, két kis ággyal, amit saját kezűleg raktam össze. Pelenkázó asztal, etető székek, baba kocsik, cumis üvegek, pelenkák, kis baba ruhák és még sorolhatnám. Te voltál mindig féltékeny rám és most kiderül, hogy megcsaltál és ráadásul gyereked is lesz tőle! - kiabálta.

- Tudhattam volna, hogy ilyen vagy! - mondtam könnyes szemekkel. Megfogtam a gyűrűt és lehúztam az ujjamról. - tudod mit? Találok tőled egy sokkal jobbat! - vágtam hozzá a gyűrűt. A feszítő érzés egyre erősödött. Ökölbe szorítottam a kezemet a fájdalomtól.

- Legyél boldog Tommal, te hülye liba! - mondta majd elindult kifelé. Úgy éreztem, hogy megszűnik bennem valami. A hasam feszített és éreztem, hogy valami végig folyik a lábamon. Még pont elértem John kezét.

- John várj! - húztam vissza, de ellökte a kezemet.

- Soha nem fogok megbocsájtani! - rohant kifelé. Az ajtófélfába kapaszkodtam és sírni kezdtem. A szívem darabokra tört. Megszűnt dobogni. A fájdalom a hasamban iszonyatos volt.

- Anya! - mondtam vékony hangon. Elindultam kifelé. Szédültem a fájdalomtól. A fal mellett vánszorogtam közben anyának kiabáltam. Úgy éreztem, hogy szétszakadok odalent.

- Jézusom Jenna! Te tiszta vér vagy! - ahogy anya kimondta összeestem.

Semmire nem emlékszem. Csak motyogást hallottam, de nem emlékszem miről beszéltek. Nem voltam eszméletemnél. Éreztem, ahogyan egyre könnyebb leszek, és már szinte szállok. Nincs semmi gondom, nem érzem, hogy már élnék, vagy hogy már meghaltam-e. Halvány rózsaszín ég, fehér bárány felhők. Ismeretlen terepen vagyok.

- Meghaltam? - kérdeztem magamtól.

- Nem, aranyom. Még élsz! - mondta a nagyi. - nézd csak! - mutatott lefelé. Mellé álltam majd megláttam magamat a műtőasztalon felvágott hassal.
- Hogy kerültem oda?

- Kicsim, vissza kell menned! Boldog élet vár rád! Csak lásd át a dolgokat!

- De hol van ő? - néztem ki a folyosóra és Johnt kerestem.

- Látod, szereted még őt. Hiába mondasz mást!

- Tudom, de ő megváltozott. Már nem az a John akit megismertem. - mondtam. Tovább nézelődtem az élők sorát. Láttam, ahogyan kivesznek belőlem egy kis törékeny testet.

- Egyszer rád fog találni az igaz szerelem! Még, ha Johnban is. Bízz benne! - mondta majd valahogy a saját testemben ébredtem. Nem értettem semmit. Körbe néztem. Több cső is kilógott belőlem. Vért kaptam és egy infúziót. A pulzusomat is mérték. Felakartam ülni, de nem tudtam. Keresni kezdtem a nővérhívót. Pár másodperc múlva hárman rontottak be az ajtón.

- Hol vannak? - hörögtem. - egészségesek?

- Maradjon nyugodt! - mondta az orvos.

- De jól vannak? Mindenük megvan?

- Igen jól vannak! - mondta a nővér.

- Ezt csak azért mondja, hogy megnyugodjak! - mormogtam. - látnom kell őket! - ültem fel, de az orvos visszanyomott.

- Hölgyem, jól vannak a fiai! Egészségesek és az inkubátorban vannak a kora szülés miatt. Csak nevet kell nekik adni! - mosolyogta az orvos. Megnyugodva lazultam el az ágyon. - de térjünk át magára. Hogy érzi magát?

- Jól! Gyengén, de jól! - motyogtam.

- Ez természetes!

- Mikor láthatom őket? - kérdeztem.

- Miután lefolyt a vér és még kap egy infúziót! Majd utána.

- Addig nem bírom ki! - motyogtam.

- Legyen kitartó, mint a műtétnél. Már az is csoda, hogy itt beszélgetünk! - mosolygott.

- Meddig voltam távol?

- Csak öt percre! De már az is sok. Örülök, hogy nem károsodott az agya! Sok vért veszített ezért kap majd még egy infúziót!

- Az agyam már amúgy is káros! - mosolyogtam.

- Még viccelődik. Ezt már szeretem. Amúgy van pár látogatója, beküldjem őket? - kérdezte. Bólintottam majd kilépett. Vártam, hogy mikor jönnek be. De csak apa jött be. Beszélgettünk pár szót. Elmondta, hogy ő hozott be és hogy anya otthon van Codyval. Azt mondták neki, hogy egy vizsgálatra hozott be apa. Minden jót kívánt majd kiment. Vártam még látogatókat, de nem jött be senki. Bámulni kezdtem kifelé az ablakon. Vártam, hogy John bejön bocsánatot kérni. De még apa meg sem említette, hogy látta volna. Hallottam ahogyan nyílik az ajtó. Oda kaptam a tekintetemet. Edward volt az.

- Szia! - mondtam fáradt hangon.

- Szia. Hogy vagy? - kérdezte fapofával.

- Te nem ezért jöttél! Mond, mit akarsz!?

- Hallottam, amikor veszekedtetek, ahogyan John azt mondja, hogy nem az ő gyereke! Ez igaz? - kérdezte.

- Talán, nem tudom már kivel feküdtem össze! - motyogtam.

- Jenna ne hülyéskedj már! Igaz vagy sem? - emelte fel a hangját.

- Mit számít az? Téged meg amúgy is mit érdekel?

- Mert ha az övé akkor megverem és soha többé nem szólok hozzá, hogy úgy bánt veled! Ha meg nem az övé, akkor engem és Vanessát örökre elfelejthetsz. - lépett mellém.

- Edward, kinézed belőlem, hogy mással is lefeküdtem?

- Nem! De van, azaz apasági teszt!

- Tehát nem hiszel nekem! –sóhajtottam. - hát legyen! - vontam meg a vállamat. - ja és Edward gyere! - hívtam közelebb az ujjammal. Felém hajolt majd megfogtam az ingjét és magamhoz rántottam. - ha egyetlen egy szóval is megbántod Vanessát és elhagyod, vagy ő hagy el egy kisebb beszólásodért! Én kicsinállak! Na meg persze Johnt, ne hagyd egyedül! Még valami hülyeséget csinálna, amit a hírekből tudnék meg és azt nem bírná elviselni a szívem! - mondtam a fülébe. Elengedtem majd ijedten nézett rám. Bólintott egyet majd kiment. Ismét vártam a következő látogatót, de nem jött senki.

Unalmamban azon gondolkodtam, hogy miért pont én? Ártottam bármit is a világnak? Megbántottam valakit? Vagy mit tettem, hogy mindig nekem kell szenvednem? Mikor lehunytam a szememet John tökéletes arca villant a szemem elém, amint megkéri a kezemet. Azonnal kinyitottam a szememet. Akkor értettem meg mindent, ami velem történt. Ez a szerelem. Másért meghalni, együtt sírni, együtt nevetni, veszekedni, kibékülni, megismerkedni, újra kezdeni, lenyelni dolgokat amik zavarnak, megörülni a másikért. Minden miatta volt. Halálosan beleszerettem, de nem érdekeltem Őt. Megismertem a sötét oldalát. Úgy éreztem, hogy képtelen vagyok elengedni őt. De muszáj lesz!

Az infúzió lassan csöpögött. Megkönnyebbültem mikor azt mondta az orvos, hogy már megnézhetem őket. Tolószékbe ültettek az infúziómmal és áttoltak az újszülött osztályra. Izgatott voltam. Most láthatom őket elsőnek egy nap után. Vártam, hogy betoljanak hozzájuk. Hosszú folyosón mentünk végig, ami babasírástól volt hangos. Mikor betoltak egy kisebb helységbe, ami tele volt inkubátorral felkaptam a fejemet.

- Hát itt lennénk! - mondta a nővér. Segített felállni majd rámutatott az egyik inkubátorra. Oda csoszogtam majd könnybe lábadt a szemem, ahogy megláttam azt a két tündéri törékeny kis testet.

- Me-meg foghatom? - dadogtam.

- Persze, de sajnos nem veheti ki őket! Csak simogatni és érinteni! - mondta a nővér. Remegett a kezem mikor benyúltam hozzájuk. Óvatosan simítottam végig az egyik törpe arcát majd a másikat.

- Hát én lennék az a mama! - mondtam pityeregve. Kicsit megmozdultak és egy halkat nyögtek. Végig simítottam a hátukat. Olyan kis törékenyek voltak, hogy alig mertem hozzájuk nyúlni.

- Látom megnyugodott! - lépett mellén az orvos.

- Már a látvány is nyugtató volt, de az érintés... - szipogtam mosolyogva.

- Őt vettük ki elsőnek! - mutatott a jobb oldalira. - öt meg két perccel később.

- Kicsi Jeremy. - simítottam végig az első érkezetten.

- Hogy egy név? Felírjuk. - mondta az orvos majd levette a cédulát az inkubátor széléről. Más név nem cseng a fülemben csak az, amit John mondott.

- Jeremy Patrick Grimes! - mondtam az orvosnak közben a baba arcát simogattam. - és Eaton Richard Grimes! - tettem rá a másik kezemet.

- Meg is van! - tette vissza a papírt.

- Kérhetek valamit? - fordultam az orvoshoz. - John Grimest ne engedjék be hozzájuk! Még ha az apjának is mondja magát. - mondtam könnyes szemekkel.

Akkor döntöttem úgy, hogy egy új fejezetet nyitok az életemben nélküle. Megtiltom neki, hogy lássa őket akár egy pillanatra is. Lealázott, jelzőket mondott, megsértett és megszüntette a szívemet. Már nem érzem dobogni és semmilyen érzés nincs bennem. Csak a saját gyerekeimet szeretem. Óvni fogom főleg Johntól.

A szobám unalmas volt és túl fehér. Néztem, ahogyan az infúzió lecsepeg. Majd azt a csipogó gépet kezdtem nézni ami a pulzusomat mérte. Űr volt a szívem helyén. Csak a gépről tudtam, hogy mikor dobban a szívem. Lassú és nyugodt volt. Az orvos behozta az apasági teszt eredményét. Mi szerint 99,98%-ban John az apa. Edward délután jött be meglátogatni. Megölelgetett és bocsánatot kért, amiért megvádolt. Megígérte, hogy leordibálja John fejét, de mellette lesz. Kérdezősködött a babákról, de nem mondtam neki túl sokat. Tudtam, hogy úgy is elmondja neki. Bármi hülyeséget mondtam Johnról neki, két perc múlva visszahallottam. Össz-vissz fél órát volt bent. Aludni készültem. Fáradt voltam, boldog és szomorú is egyben. Már majdnem elaludtam mikor szipogó hangra lettem figyelmes. Ránéztem, majd a gép gyorsan kezdett pittyegni. Nem hittem a szememnek.

- Te mit keresel itt? - ültem fel az ágyon.

- Sajnálom! - szipogta.

- Hányszor mondtad ezt!? De komolyan is gondoltad, vajon? - kérdeztem. Láttam, hogy beszélni akar, de nem hagytam. - nem, John. Nem! Hol voltál mikor halott voltam? Miért hagytál el? Vissza akartalak húzni mikor éreztem, hogy nincs sok hátra és belehalok a fájdalomba, de te ellöktél magadtól. Hagytad, hogy szenvedjek! Tudom, hogy a pokolra kívántál, mert azt mondtam, hogy nem a te gyerekeid, de te hányszor hazudtál nekem? Egy ártalmatlan viccnek szántam. - mondtam nyugodtan. Látszott rajta, hogy nem bírja. - hányszor mondtuk azt, hogy szeretjük egymást, de nem gondoltuk komolyan. Hányszor mondtad azt hogy mellettem leszel bármi történjen? Hol voltál tegnap? Öt percre távol voltam! Fentről láttám, ahogyan operálnak, és ott fekszek mozdulatlanul. Te meg sehol sem voltál! Vártad, hogy mikor döglik meg az a hülye ribanc, igaz? - mondtam. Láttam ahogyan remeg és hullnak a könnyei. - láttad a teszt eredményét? Szinte száz százalékban a te gyerekeid! Ennyire bíztál bennem. Nem gondoltam, hogy bedőlsz annak, hogy lefeküdtem mássál. Nem lennék képes erre, John! Még ha kényszerítenek, se lennék rá! De ahogy mondtad, nem a te gyerekeid, és nem is lesznek a tieid! Nem fogod látni, ahogy felállnak, elindulnak, kimondják az első szavukat, hírtelen felnőnek! Csak a vezetéknevetek ugyan az. Semmi más nem fog rád emlékeztetni! Karácsonyi ajándékként megkapták azt a nevet amit te találtál ki, csak neked! - mondtam fenn hangon. - és most menj! Nem akarlak többet látni! - mondtam majd visszafeküdtem. Ezt akartam neki csak mondani. Semmi mást. Dühösen ment ki. Mosolyogva hunytam le a szememet majd az ikreim csodálatos pofijukat visszaidézve mély álomba szenderültem.