22 rész: Magic dreams

Elszomorít a komi hiány! Tudom, mindig ezzel jövök, de olyan rossz, hogy nem írtok mert kíváncsi vagyok a véleményetekre, hogy milyen. Mert ahogy oldalt is említettem nem magamnak írok!
Jó olvasását! :)

Nem bírtam aludni. Forgolódtam. Ha behunytam a szemem John arca jelent meg előttem. Ha az oldalra fordultam olyan volt mintha átölelne. Ha a hátamon feküdtem felettem volt. Olyan mint egy szellem. Lebeg a szemem előtt. A hasamra fordultam és belenyomtam a fejemet a párnákba.

- Hagyj békén! - mormogtam. Nem akart eltűnni a szemem elöl. Mindig ott volt. Meguntam és felálltam. Felvettem a köntösömet és a szekrényemben kezdtem turkálni. Régi ruhák felpróbálása jó időtöltés. Legalább nem lebeg előttem John. Hajnal kettő volt. Az ékszereim között keresgéltem az összeállításomhoz. Karkötők, fülbevalók, gyűrűk és nyakláncok. Válogattam köztük majd kezembe akadt az a nyaklánc amit John adott. "Benned minden meg van!" csengett újra ez a mondat a fülembe. Persze minden megvan bennem. Csodálatos tökéletes életem van tőled messze!

- Rohadék! - mondtam majd legörnyedtem az egyik székre. Eddig hol voltál? Miért nem jelentél meg? Hmm? - gondoltam magamban. Miért pont most? Már majdnem boldog voltam. De ilyenkor jut eszébe mindenkinek, amikor nem kéne.

- A francba! - álltam fel. Az ablakhoz sétáltam és nézni kezdtem a holdat. Olyan szépen világított. Tündökölt, egyszerűen csodálatos volt. Hihetetlen, hogy van másik oldala. Nem látjuk, de el hisszük, hogy van. Ebbe belegondolva fordultam meg. Talán sikerült kiverni a fejemből Johnt és talán tudok aludni, de nem. Ahogy megfordultam John állt az ajtóban.

- Te hogy? - kérdeztem halkan.

- A nyaklánc minket jelképez. Miért nem hordod? - húzta ki magát.

- Te nem lehetsz itt! Ez képtelenség!

- Gyönyörű vagy! - indult felém. Nem akartam, hogy megöleljen vagy, hogy csak hozzám érjen. Elléptem előle.

- Nem vagy igazi! - motyogtam.

- Szeretlek! Miért menekülsz el előlem? Hisz házasok vagyunk! - fordult felém.

- Áh tényleg?

- Miért bánsz velem így? Szeretlek. Hűséget, boldogságot és családot ígértem neked Isten színe előtt. Emlékszel? - emelte fel a hangját. Nem értettem, hogy került ide.

- Ha házasok vagyunk, hol van a jegygyűrűm? Miért nem tudnak a gyerekek rólad semmit? - nem válaszolt csak állt. - ugyan az vagy aki voltál! - legyintettem majd elindultam az ágy felé. Bebújtam a takaró alá és sírni kezdtem. Még mindig szeretem. Nem, nem! Jenna, nem! Na higgy neki! Csak a képzeled szüleménye. De a képzeletem szüleménye elég helyes és még mindig szívdöglesztő.

- Mássz már ki a takaród alól! - szólt rám. Lassan előbújtam. Ott feküdt mellettem és angyalian mosolygott.

- Sajnálom! - szipogtam.

- Semmi baj! Nem haragszom, baby! - tette a kezét az arcomra. Keze meleg volt és bársonyos. Valamennyire megnyugodtam.

- Tudom, hogy nem lehetsz itt! Csak ideképzellek. Bárcsak örökre itt maradnál velem! - fordultam az oldalamra.

- Ha akarsz! - vigyorgott. Tudom milyen mosoly volt az. A képzeletem már játszadozni is akar Johnnal. Igaz, hogy régen voltam már férfival, de már lényegtelen. Felém mászott és közel hajolt hozzám.

- Imádlak! - mormogta majd meg akart csókolni, de eltűnt. Örültem neki meg nem is. Hosszú idő után újra láthattam. De, hogy került ide? Nem tudom, és soha nem fogom megtudni. De egy biztos, még mindig érzek valamit iránta. Sőt még mindig szeretem, hiába tagadom. Csak magamat akartam ezzel becsapni. És sikerült is Owent nézve. Hisz ő már százszor mondta azt, hogy szeretlek, de én még azt se tudtam ki mondani, hogy én is. Egyszer sem. Mert fájna kimondani.

- Olyan aranyos vagy mikor gondolkodsz! - mosolygott John. Már megint itt van? - sajnálom amit akkor mondtam és tettem. Nem akartalak megbántani! Csak nagyon szeretlek! - motyogta. A képzeletem ezt akarja, hogy megbocsássak neki még így kilométeres távolságból is? Úgysem fogok neki, mert ha másodjára is bunkó volt, harmadjára is az lesz. De bánja a fene, ő csak egy csúnya ideképzelt alak.

- Mindennél jobban szeretlek John! Soha nem foglak elfelejteni! - mondtam. Bebújt mellém majd simogatni kezdte a hajamat. Mindig is szerette a hajamat piszkálni. Sokszor meg is dicsérte.

John szemszöge:

Öt év telt el! Milyen hosszú idő. Két új album, több mint negyven új országban jártunk. Sok rajongóval találkoztunk. Szétszedtek minket és nekik köszönhetően egyre híresebbek lettünk. Már több mint tízmillió követőnk van twitteren. Hihetetlen, hogy ezt is elértük.

Tavasz utolsó hetében járunk és még nem szüneteltünk a turnén. A holdat nézve gondolkodtam azon, hogy hova is mehetnénk kiruccanni. Gyönyörű volt a hold. Soha nem láttam még ilyennek. Olyan szép, mint Jenna.

- Aludjunk már! - dobott a hátamnak egy párnát.

- Jól van apus! - indultam az ágy felé a párnával.

- Te beszélsz! - motyogta. Megfogtam a párnát és az arcába nyomtam.

- Csak te nem szúrtad el! - engedtem el a párnát majd bebújtam a saját ágyamba. - amúgy fiú lesz vagy lány? - kérdeztem.

- Az titok! - mormogta. - aludjunk már! - nyávogta.

- Jól van, hisztis!

- Te is eltitkoltál tőlem sok mindent! - fordult felém.

- Például mit? Azt hogy miért voltam bunkó Jennával? Vagy hogy miért hagytam ott? Ő küldött el! Én csak azt tettem amit mondott. Vagy ezerszer voltam Amandánál, hogy mondja el, hogy hol van vagy csak egy képet mutasson a fiaimról, de még neki sem volt róluk képe! Elcsesztem Edward! És bánom amit tettem, de nem csak én vagyok a hibás! Vagy mit titkoltam el? Hmm? Azt hogy még mindig szeretem? Hogy bármit megadnék, ha láthatnám az ötéves fiaimat akár egy percre is? Vagy elérném Jennát? Már mindegy Edward! - mondtam a szemébe. Kerek szemekkel nézett. - jó éjt! - motyogtam majd megfordultam és letöröltem a kicsorduló könnyemet. Mély álomba zuhantam.

Jenna az ablakban állt. Gyönyörű volt. Megláttam az asztalán a nyakláncot, amit tőlem kapott. Mikor megfordult nem hittem a szememnek. Hogy lehet ilyen gyönyörű?

- A nyaklánc minket jelképez. Miért nem hordod? - kérdeztem.

- Te nem lehetsz itt ez képtelenség!

- Gyönyörű vagy! - indultam felé. Megakartam csókolni, de el lépett előlem.

- Nem vagy igazi! - motyogta.

- Szeretlek! Miért menekülsz el előlem? Hisz házasok vagyunk! - fordultam felé. Hihetetlen, hogy így viselkedik. Öt éve házasok vagyunk.

- Áh tényleg?

- Miért bánsz velem így? Szeretlek. Hűséget, boldogságot és családot ígértem neked Isten színe előtt. Emlékszel? - kérdeztem. Elbambult.

- Ha házasok vagyunk, hol van a jegygyűrűm? Miért nem tudnak a gyerekek rólad semmit? - nem válaszoltam. Hülye kérdésre hülye válasz jött volna ki a számon. - ugyan az vagy aki voltál! - indult az ágya felé. Nem értettem ezt a viselkedést. Bebújt a takaró alá és sírni kezdett, mint egy kis lány. Mellé feküdtem és vártam mikor bújik ki.

- Mássz már ki a takaró alól! - mosolyogtam. Lassan lehúzta magáról a takarót és rám nézett.

- Sajnálom! - szipogta.

- Semmi baj! Nem haragszom, baby! - mondtam mosolyogva majd a kezemet az arcára tettem. Puha volt és bársonyos és gyönyörű.

- Tudom, hogy nem lehetsz itt! Csak ideképzellek. Bárcsak örökre itt maradnál velem! - mondta.

- Ha akarsz! - vigyorogtam. Gyönyörű volt, ahogyan az oldalán feküdt és egyben szexi is. Azonnal beindultam tőle.

- Imádlak! - mormogtam majd felé másztam és közel hajoltam hozzá.

Felriadtam az éjszaka közepén. Ó, de kár, hogy álom volt. Pedig milyen gyönyörű még így is. Ahogy visszaaludtam újra elő jött az álmom.

- Olyan aranyos vagy mikor gondolkodsz! - mosolyogtam. Akartam még élvezni őt! - sajnálom amit akkor mondtam és tettem. Nem akartalak megbántani! Csak nagyon szeretlek! - mondtam megbánóan. Olyan aranyosan gondolkodott. Gyönyörű zöld szemei vannak. Teli van szomorúsággal.

- Mindennél jobban szeretlek John! Soha nem foglak elfelejteni! - mondta. Gyönyörű szőke haját kezdtem simogatni. Mindig is csodáltam a haját. Sima, dús és puha.

Másnap reggel csodálatosan ébredtem az álmom után. Még ott is gyönyörű! De most, hogy nézhet ki? Sokat változhatott a fiúk érkezése óta. Bár ha felszedett pár kilót sem zavar. Mert gyönyörű. Bárcsak az enyémek lennének. Szorongatnám, szeretném, ölelgetném, megtanítanám a srácokat minden különleges dologra.

- Kelj már felfelé! - húzta le rólam Edward a takarót. Mióta Vanessa kisbabát vár, lelőhetetlen. Hamarabb felkel, óvatosan bánik mindennel és mindenre jobban oda figyel. Még Vanessára is. Nem akaszkodik rá, mint én Jennára. Nem sértődik meg a hormonzavarairain, mint én. Nem veszekszik vele, mint én Jennával. És mindent megbeszélnek, nem úgy mint mi. Nem akarja úgy elcseszni mint én. És nem is cseszte el. Négy éve házasok Vanessával. Még csak most kezdtek bele a családtervezésbe. Vanessa már héthónapos terhes. És még terveznek gyerekeket.

- Edward nem gondolod, hogy el kéne menni valahová? - ültem fel majd nyújtózkodtam egyet.

- De gondoltam! Mindjárt itt a kocsi! Pakolj! - vágta hozzám a pulcsimat.

- És mégis hová?

- Belfast!

Jenna szemszöge:

Fáradtan totyogtam le a lépcsőn. Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Csak Johnra gondoltam. Miért pont most kezdett el lebegni a szemem előtt? Miért fájnak azok a mozdulatok, amiket ő csinált velem? Fura emlékek újjá élése szívfakasztó.

- Jó reggelt Jenna! - suhant el mellettem Peter.

- Jó reggelt! - mormogtam.

- Látom fáradt vagy! Főzök csoda teát! - mondta örömtelien. Leültem a társalgóban lévő kanapéra. Vártam mikor hozza azt a bizonyos teát. Mindig azt iszok reggeli ébresztőként mielőtt felkelteném az ikreket.

- Meghoztam! - mondta Peter majd a kezembe nyomott egy csésze teát. Megköszöntem majd elment.

Vajon most mit csinálhat? Hol lehet? Ő is hiányol engem? Vagy már túllépett rajtam és másik nőnél próbálkozik? Edwarddel lehet? Tényleg Edward, mi történt velük öt év alatt? Összeházasodtak már Vanessával? Van már gyerekük? Vagy ha nem házasodtak össze, akkor ki az új kiszemelt? Hogy megy nekik a sztár élet?

- Anya! Anya! - szaladtak felém az ikrek.

- Lassan! - tettem le a csészét. Nekem rohantak majd szorosan kezdtek ölelni.

- Jeremy kérdezd meg! - motyogta Eathon.

- Kérdezd meg te! - motyogta Jeremy.

- Miért nem kérdezitek együtt? - hajoltam el tőlük.

- Hol van apu? - nyögte ki Jeremy.

- Gyertek! - ültettem fel őket magam mellé majd átkaroltam őket. - szóval az apukátok, nem tudom hol van, de létezik. Csak nem velünk van.

- És miért nincs itt velünk? - bújt hozzám Eathon.

- Nagyon-nagyon régen összevesztünk! És elhagyott minket. - mondtam elcsukló hangon.

- És hogy néz ki? - kérdezte Jeremy. - és kedves?

- Persze, hogy kedves! Helyes, magas, gyönyörű zöld szemei vannak. Olyan, mint nektek. Szőke haja, mint nektek. Ugyan úgy néz ki mint ti! Csak nagyba! - nyeltem egy nagyot. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz!

- És látni fogjuk valaha? – kérdezték. Azt akartam mondani, hogy arról szó sem lehet, de ezt még sem mondhatom nekik.

- Egyszer igen. Sőt ha akarjátok többször is! – mosolyogtam. Nehezemre esett ki mondani.

- Juhúú! Én már most látni akarom! – ugrott fel Eathon.

- És apu hős? – kérdezte mosolyogva Jeremy.

- Persze, hogy egy hős! Sok embernek segített és engem is megmentett már! – mondtam. Egy könnycsepp gördült le az arcomon.

- Anyu mi a baj? – kérdezte Jeremy.

- Semmi, csak egy kicsit nehéz róla beszélni! – töröltem le a könnyeimet.

- És szereted a papát? – kérdezte Eathon.

- Persze, hogy szeretem. Még ilyen hosszú idő után is! – mondtam mosolyogva.

- Gyerünk mindenki emelje fel a fenekét! A vendégek pár órán belül itt lesznek! – kiabálta Gladys. Felálltam majd át öltöztettem a srácokat és közösen rendbe tettük a két szobát közben banditásat játszottunk. Kifáradtan estem be a szobámba, hogy üdén és frissen fogadjam a vendégeket. Furcsa szokás, hogy minden kastély lakónak ott kell lennie, amikor új vendég érkezik.
- Gyerünk! Már bejöttek a kapun! Igyekezni! – ordította el magát Vinset. Gyorsan felkaptam a fehér blúzomat majd elindultam kifelé. A lépcsőn lefelé  gomboltam be a blúzomat. Szedtem a lábaimat, ahogy csak tudtam. Motyogást hallottam a lépcső aljától, de még volt pár lépcsőfok. Mikor leértem elállt a lélegzetem. Csak néztem, tökéletes arcát és gyönyörű szemeit. Nem hittem el amit láttam. Most vagy megint a képzeletem játszik velem, vagy mélyen alszok, és ilyen hülyeséget álmodok!