40. rész: Lelki válság

Megérkezett a rész, ami más és kicsit másabb lett. :D de ezt van, ha nem tetszik elfogadom, mert nekem sem tetszik... szóval oldalt van szavazás!! A történet a végét járja!! :D De még messze van a vége, számítsatok olyan 50 részre minimum! :D Ha akarjátok elkezdek egy új sztorit amit, mindenki olvashat elölről és lehetnek új olvasóim! :)
Szóval szavazni oldalt! :)
6 komi után következő!!!
Jó olvasást! :)

Ülni ott és bambulni ki a fejemből. Várni mindennap, hogy vissza jön, bocsánatot kér és boldogok leszünk ismét. Nem értettem miért teszem azt amit most teszek. A szívem után megyek pedig nem kéne. Az eszem le blokkolt. Teljesen feladtam mindent. Csak Johnon járt az eszem mindig. Ő az én másik oldalam, akitől még a kritikákat is mosolyogva tűröm, felvidít, mellettem van bármi van velem, megvigasztal és barát akire számíthatok. De ez már mind múlt idő. Mert már ő nincs itt. De a szívemben örökre ott lesz. Vigyázni fogok rá, hogy ne tűnjön el. Bár nem tud mert örökre bevésődött. A mi szerelemünk igazi szerelem volt. Még ha veszekedtünk is, de boldogok voltunk. Főleg az úgy együtt töltött pillanatok.

Már nem tudok sírni. Nincs könnyem, erőm és önbizalmam. Két hete, hogy örökre elment és már nem jön vissza. Nem lehetünk együtt soha többé. Miattam! Az én hibám minden, ha akkor nem hagyom el és végig hallgatom akkor most nem vagyok itt. Egyedül, már megint. Egész életedben ilyen voltál, mit vártál? - súgta egy belső hang. De ő honnan jött? Azt hiszem megőrültem. Össze roskadtam és várok egy csodát, ami már nem lesz soha többé. Rossz azzal a tudattal élni tovább ezt a nyomorult életemet, hogy tudom, hogy New Yorkban szórakozik a barátnőjével és csak le passzolt minket. Edward és Vanessa igazán kedvesek voltak, hogy csak úgy befogadtak minket és segítenek, de én nem tudom, hogy én kivagyok és mit keresek még ezen a világon.

Felfedeztem pár hasonlóságot a srácok és John között. Ezért is próbálom őket kerülni, de Vanessa rám ordított. Azóta magamba roskadva bambulok kifelé a fejemből. Mindennap a kanapén ülök és várom, hogy nyílik az ajtó, majd belép rajta John. Nem alszok rendesen mert mindig azt remélem, hogy John fekszik mellettem mikor felriadok esténként és oda bújhatok mellé, hogy vissza tudjak aludni.

A pocakom egyre nagyobb és nagyobb. Bízom benne, hogy John érte fog visszajönni, ha visszajön. Kitalálhatna neki valami nevet, mert én nem tudok semmit. Nem is néztem még neveket sem. Az ikrek neveit is ő találta ki. Egy igazi pancser vagyok,minden téren. Talán van olyan amiben jó vagyok? Kitűnő érettségim van, majdnem lett egy diplomám és majdnem férjhez mentem amit elcsesztem azzal, hogy kinyitottam a számat. Rossz anya vagyok mert nem foglalkozok a srácokkal és egy semmire való, aki egész nap csak ül a kanapén és az ajtót bámulja. Néha eszek valamit és iszok is, de nem sokat mozgok. Nem híztam semmit, ahogy az orvos ajánlotta. Félek, hogy elveszíthetem életem értelmét, a babát akit életem másik értelmétől van. Talán jobb lenne, ha ő nem növekedni itt a hasamban. Nem lenne, mi kötne Johnhoz az ikreken kívül. Könnyebb lenne minden. Túl vészelni ezt az egészet egyedül és hormonok nélkül. Néha túlságosan is magamba vagyok roskadva. Olyankor csak ülök a kanapén és bambulok ki a fejemből. Szoktam hallani mikor Edward és Vanessa ezt megjegyzi, de úgy teszek mintha nem hallanám. Vanessa azt mondta, hogy talán van rá esély, hogy kijöjjek ebből a depresszióból, de ha nem akkor orvoshoz kell fordulnom, amit nem akarok. Edward pedig azt mondta, hogy ez csak egy átmenet. A sokadik átmenet, amit már nem bírok átvészelni. Orvoshoz viszont nem megyek mert bántana. Minden orvos vágya és álma az, hogy kínozhassa a pácienseit. Nem fogom betenni oda a lábamat! Csak nőgyógyászati vizsgálatokra, amikre muszáj elmenni.
Éppen a kanapén ültem és bambultam a kilincset - hátha lenyomódik - mikor mérges hangok szűrődtek ki a konyha ajtó mögül.
- De megint itt fogja hagyni! - morogta Vanessa.
- De én beszélni fogok Johnnal vagyis ordibálni és vissza jön és mindenki boldog lesz ahogy a múltkor! - vágta vissza Edward.
- Láttad már, hogy milyen szarul néz ki? Még egy ilyen cserben hagyás, ami már John szokásává vált, Jenna meg fog buggyanni! Mi lesz a gyerekekkel? Nem fogom egyedül bírni miközben te turnézol! - mondta fennhangon Vanessa. Úgy döntöttem, hogy közelebb megyek, hogy jobban halljam, miről beszélnek.
- Majd én megoldom, de kell hozzá a te segítséged is! - mondta Edward. Már az ajtóban hallgatóztam. - felhívom Johnt, hogy mi van vele, majd ha hazudik tovább faggatózom, majd megkérdezem, hogy mi van Jennával, és...
- Elkéred a címét! - mormogtam halkan mikor beléptem. Akkor jutott eszembe egy iszonyat rossz ötlet és az, hogy tőle kell hallanom, nem pedig a kéz írására vagyok kíváncsi.
- Hogy mit csinálni? - kérdezte Vanessa. - te oda akarsz menni?
- Látnom kell őt! - álltam az ajtóban, mint egy szobor.
- De, hogy kérjem el? - kérdezte izgatottan Edward.
- Te mindenkinek segítenél? - kérdezte mérgesen Vanessa.
- Rajtuk persze! A vak is látja, hogy egymásnak vannak teremtve és nem egészek egymás nélkül! - mondta mosolyogva Edward, majd lehúzott egy székre.
- Feladom! - indult Vanessa a mosogatóhoz.
- Küldeni akarsz neki valami ajándékot! - morogtam. Nem voltam képes kinyitni a számat.
- Jenna egyél, aztán tervezhetitek a kibékítő mizériát! - tett elém egy tálcát teli szendviccsel.
- Nem vagyok éhes! - mondtam lassan.
- Ez jó ötlet! Biztos megadja! - mosolygott Edward.
- És engem ne kérdezz meg! Az biztos lebuktató kérdés! - álltam fel majd elindultam az ajtó felé.
- És mit akarsz csinálni? - kérdezték egyszerre.
- Oda megyek hozzá! Hallanom kell azt amit leírt. - álltam meg majd megfordultam. - aztán könnyebb lesz elfelejteni őt és nem leszek olyan mint most és elmegyünk innen!
- Nem! Itt maradtok amíg helyre nem áll minden! Tudjuk milyen helyzetben vagytok! - mondta Vanessa.
- Nem maradhatok veletek örökre! - indultam kifelé. - majd lesz valami. - motyogtam vissza a vállam felett.

John szemszöge:


Élvezem az életet Miranda mellett. Nem vagyunk együtt minden nap és ez így jó. Voltunk összeveszve, kibékültünk, boldogok, örömmel teli és szerelmesek. Na ha még nem is szerelmesek, mert én nem tudom neki azt mondani, hogy szeretem. Be meséltem magamnak, hogy teljes szívemből szeretem, de ez nem igaz. Jennán átlépni és elfelejteni, szörnyű volt, de mégis könnyű. Két hét után iszonyatosan hiányoznak a srácok. Nem bírok nélkülük meg lenni. Várom minden reggel az ágyon ugrálásait és azt, hogy várják az esti meséket. Könnyű volt elfelejteni Jennát? A mindent jelentő levegőről? Lehetetlen lesz őt valaha is lefelejteni. Badarságokat beszélek. Nem is csoda, hisz ma van az esküvőm napja. Hiányzik Edward biztató szavai, azaz azok a szavak amik biztosra mondanák, hogy rosszat csinálok és vár rám az igaz szerelem Londonban. De ott van azaz átkozott emlék, ami nem akar ki menni a fejemből. Képtelen vagyok úgy Jenna mellett élni úgy, hogy ezt ott van az emlékeim között. Hozzá kapcsolom ami szörnyű.
Vártam, hogy mikor lép be Miranda a folyosóra a gyönyörű ruhában. Tudja az egész világ, hogy mi egybe kelünk, de nem gondolom, hogy otthon is tudják. Otthon? Hisz nekem már New York az otthonom. Londonban már biztos tudják és már biztos alszanak. Semmi barátom nincs itt csak a Mirandáé. A családom sincs itt és Jenna se.

Miranda Kerr

Imádkoztam Istenhez, hogy érezzem azt a bizonyos fura érzést és kaján vigyor legyen az arcomon, amikor meglátom őt. Vártam, hogy mikor jelenik meg. Bíztam benne, hogy lelépett. Nem játszanám túl, hogy mennyire rossz lehet. Az első géppel repülnék vissza Londonba.
Mikor megjelent ott én nem éreztem azt a bizonyos bizsergető érzést. Gyönyörűen nézett ki, de nem pont úgy mint Jenna. Őt képzeltem  helyébe és fülig érő mosollyal jönne ide hozzám. Gyönyörűbb ruhát venne fel, nem ilyen kivágottat, ahol mindene kilátszódik. Mikor oda ért mellém kirázott a hideg amit egy mosollyal lepleztem. A házasság összekötőhöz fordultam és elöntött a bűn tudat.
- Elnézést de mielőtt mindenbe bele kezdenénk mondanom kell valamit! - fordultam vissza Miranda felé.
- Nemár macikám! Rám ijesztesz! - fordult felém.
- Nem akarok, de muszáj lesz! Azt akarom mondani, hogy én nem szeretlek! - nyeltem egy nagyot majd megkönnyebbülve folytattam. - iszonyat ronda ez a ruha és én mást szeretek! Szerelem nélkül viszont nincs házasság! - mosolyodtam el. - legyen boldog életed valaki más oldalán! - indultam kifelé. Vagyis szaladtam. Boldog voltam és mosolyogtam, hogy végre túl estem rajta.

Két nappal az "esküvő" után fáradtan vittem be azt a pár cuccot az egyik olcsó hotelba. Nincs pénzem, hisz mindent az álom esküvőre költöttem. Így maradt New York egyik legolcsóbb hotele. Itt lakok pár napig amíg összekaparom a pénzt a repülőjegyre. Kértem Edwardtől akinek megmondtam, hogy hol vagyok. Érdekes kérdéseket tett fel, amiket furcsálltam, de hisz ő Edward, mit várjak tőle?
Azt hittem káprázik a szemem, mikor ismerős arcot láttam meg a recepciós pultnál. Annyira hasonlított rá, de nem lehet ő Jenna. Az képtelenség. Megráztam a fejemet és tovább mentem. Lehajtottam a fejemet, hogy ne vegye észre, hogy figyelem. Mikor elment mellettem láttam, hogy biceg és gipszben van a lába. Gömbölyödő hasa is volt, de kalap volt a fején amit Jenna utál. Soha nem szokott kalapot vagy sapkát felvenni.