38. rész: Látogatás

Hát sikerült megírnom! :D négy óra alatt meg csak megírtam :D nem tudom mikor lesz következő rész... Lehet holnap, vagy azután vagy azután... nem tudom mikor jelentkezem megint! :/Jó olvasását meg komizást addig is! :)

Mindig is utáltam, ha rólam volt szó, vagy ha csak a nevemet hallottam. De ma, most, hogy olyan helyen vagyunk ahol sokan vannak és sok rajongó is van. Soha nem hallottam ilyen sokszor a nevemet. Még anyától sem mikor nem mentem le hozzá segíteni. A reptér hatásos dolog arra, -  főleg ismeretlen emberek között - hogy új dolgokat tudj meg magadról, amit eddig még nem is tudtál. Hallgatni a sok kérdést a srácokról, a kapcsolatunkról és hogy mi várható még. Ez még nem is lenne olyan idegesítő, de az, hogy John ezekre őszintén válaszol és nem tagad semmit. Na ez már felettébb idegesítő volt! Főleg az mikor szóba jött szexuális életünk. Nem hagyhattam szó nélkül. Azon a fehér széken ültem már egy jó ideje, ami már szétnyomta a hátsó felemet, úgy döntöttem, hogy felállok és járok egyet. DE ott volt az az idegesítő sipítozó lány tömeg, akik nem akartak ki engedni. Éppen a tegnap előtti akcióját ecsetelte és, hogy ő milyen kanos.
- Ezt mind tudjuk John! Talán, ha azt elmesélnéd mikor nem voltál aktív. Na azt is zabálnák! - álltam fel, majd utat törtem magam előtt. Hallottam ahogyan az esetről kérdezősködnek és John köpni nyelni nem tudott. Persze nem volt igaz amit mondtam, ezért próbált, valami hihetőt mondani. A srácok ott lógtak John nyakán ezért nyugodtam sétálhattam egyet a sorok között. Ahogy egyre jobban távolodtam, egyre jobban éreztem azt, hogy valaki jön utánam. Nem mertem hátra nézni. Úgy gondoltam, hogy hirtelen jobbra fordulok egy újságos felé. Ő is jött utánam! Követett mint egy kiskutya. Gyorsítani kezdtem!
- Anyu hová sietsz? - kérdezte félénken. Hirtelen álltam meg és fordultam meg. Eathon volt az.
- Neked az apuval kéne lenned! - sétáltam oda hozzá.
- De apu nem foglalkozik velem! - mondta szomorúan.
- Mindjárt sorra kerülünk és bemehetünk egy váróterembe ahol nem zaklatnak és sokkal kevesebben vannak! - emeltem fel majd elindultunk vissza a tömegbe.
- Anyu, mikor érünk oda? - kérdezte izgatottan.
- Majd, ha végre helyre áll a rendszer és leszáll a gépünk meg felengednek rá! - motyogtam közeledve a tömeg felé.
- És mikor érünk majd oda? - kérdezte.
- Olyan félóra a repülő út! - mosolyogtam. - és apu észre sem vette, hogy eljöttél? - kérdeztem mérgesen.
- Nem! - motyogta szomorúan.
- Majd akkor a papa kap! - léptem be a tömeg közé. Akkor mondták be, hogy leadhatjuk a csomagjainkat és mehetünk a váróterembe további várakozásra. Mindenki oszlani kezdett John környékéről.Aggodalmasan kezdte keresni Eathont. Dühösen néztem végig Eathonnel a karomban, hogy hogyan keresi őt.
- Ne szórakozz velem! - dörmögte közben forgolódott.
- Mit keresel? - kérdeztem majd letettem Eathon.
- Eathont! - mondta háttal.
- Elhagytad? - morogtam.
- Az előbb még itt volt! - fordult meg majd meglátta, hogy ott áll mellettem. - oh hát megvagy! Legközelebb el ne menj szó nélkül! - emelte fel a hangját.
- Én szóltam, hogy anya után megyek! - mondta ijedten Eathon.
- Nem szóltál! - morogta John.
- Nem szólni kellett volna hanem rájuk ügyelni és tudnád, hogy mit csinálnak! Nem pedig a rajo... - álltam meg majd eszembe jutott, hogy egyszer már veszekedtünk miattuk és nem jól végződött. - mit csináltál volna ha nem kerül elő? - fogtam meg a bőröndömet.
- Nem tudom! Hívtalak volna téged. Úgy is mindig veled van. - morogta.
- John, mi lenne, ha én nem lennék? Nem kéne a rendőrséget hívnod, ha vigyáznál rájuk! A múltkor hamarabb aludtál be mint ők, és jöttek hozzám! Jegyezd meg, hogy mindig első a gyerek! Mindent úgy kell nézni, hogy neki legyen jó! - indultam a sor felé. John ötezerszer mondta el, hogy ez többször ne fog elő fordulni és hogy nagyon sajnálja! Alig kellett várnunk a gépre. Pár perc alatt ott volt. Félénken szálltak fel az ikrek és én is. Ahogy megéreztem azt a jellegzetes repülőgép és kerozin szagot felkavarodott a gyomrom! Mély lélegzeteket véve ültem le a helyemre és félénken csatoltam be az övemet. A fiúk ültek az ablaknál, mi ketten pedig szélen Johnnal. Egész úton szorongattam a kezét. A gyomrom a torkomban volt és úgy éreztem, hogy mindjárt kijön a tartalma.
- Jól vagy? - kérdezte John. Csak bólintottam egyet majd rá néztem. - nem úgy érezem! - kulcsolta össze az ujjainkat.
- Csak hányingerem van! Nem nekem való ez terhesen! - motyogtam.
- Mindjárt landolunk. - nyugtatott meg. - aztán kiadhatod! - mosolygott.
- Nagyon vicces! Ennyit még nem hánytál mint én az elmúlt időben. - motyogtam.
- Nem is akarok! Láttalak már hányni elég sokszor és nem akarok annyit! - mondta.
- Ne is tudd meg milyen rossz! De kezdek hozzá szokni. - motyogtam. A pilóta azt mondta, hogy kapcsoljuk be az öveket. Rá néztem az ikrekre akik nyugodtam és csöndben ültek. John azt mondta neki, ha nem viselkednek jól akkor megeszi őket a gonosz pilóta és lezuhan a gép. Megijedtek és mozdulatlanul ülték végig az egész utat.

Miután landoltunk és béreltünk egy kocsit egyre jobban izgultam. Az ikrek is egyre jobban várták, hogy láthassák a nagymamájukat. John is nagyon várta én viszont annál jobban izgultam, hogy mi van anyával. Mennyire beteg és hogy menyire rossz náluk a helyzet? Mi van az étteremmel?
Mély levegőt vettem mikor John felhajtott a ház bejárójára. Fura volt minden. Másabb volt a kert is és a ház kinézete is.
- John én izgulok! - indultunk az ajtó felé.
- Hidd el, én is! - mondta halkan majd megfogta a kezemet. A srácok mellettünk kullogtak. Egyszer nyomtam meg a csengőt majd vártam. Izgatott voltam és ideges, de nem tudom miért. Hisz a családomhoz jövök ide. Nem pedig valami idegen emberekhez.
- Igen? - nyitott ajtót egy szőkés-barna hajú kisfiú. - te vagy Jenna, igaz? - mutatott rám.
- Cody engedd már be őket! - kiabálta anya majd megjelent Cody mögött. Piros volt az orra, fehér az arca és vastag sál volt a nyakában. Nagyon rosszul nézett ki!
- Anya! - rohantam felé majd a nyakába ugrottam. Magamhoz szorítottam és erősen öleltem.
- Lányom! - simította végig a hátamat. Percekig álltunk úgy ölelkezve. Eleresztettem pár könnycseppet. - Jenna - lépett volna hátrébb, de nem engedtem. - te már megint terhes vagy? - kérdezte. Elhajoltam tőle és kérdően néztem rá. - ha ti összekerültük annak mindig ez a vége! - mosolygott. - mennyi idős? - nézett a hasamra.
- Majd nem négy hónapos! - lépett közelebb John. - örvendek! - mosolygott majd átölelte anyát.
- Hallom te meg összekaptál anyáddal! Elég csúnyán! - morogta anya a vállába majd John hátrébb lépett tőle.
- Nem az én hibám volt! - mondta lehajtott fejjel John.
- Persze. Ő kezdte a lánykéréssel, nem? - emelt fel a hangját anya. Úgy tettem mintha nem hallottam volna meg.
- Anyu itt vannak az unokáid! Jeremy és Eathon! - toltam oda őket. Anya elsőnek kérdően nézte őket és próbálta felfedezni köztük a különbséget. Félénken léptek oda hozzá. Láttam, hogy Cody nincs velünk kibékülve. Oda mentem hozzá és kikérdeztem mindenről. Nem emlékezett rám és furának tartotta, hogy van egy huszonhat éves nővére, de ő csak kilenc éves. Megtudtam, hogy sok barátja van a suliban és jól viselkednek vele a többiek. Meg védi magát, ha azt kell.
- Jenna, gyere velem! - húzott be anya a szobájába.
- Mit akarsz? - kérdeztem.
- Beszélgetni apádról és Owenről. - ült le az ágyára és magával húzott. - szóval, két éve történt mikor apád elment. Azt mondta, hogy majd jön. Elég későn. Vártam rá és vártam. De nem jött. akkor már tudtam, hogy baj van. Mikor elvittelek oda Belfastba apád azt mondta, hogy muszáj ott lenned. Nem mondta el, hogy miért csak azt, hogy a volt cége már megint kavar. Csalódott voltam. Nem szóltam hozzá és akkor ment el és nem jött haza. Próbáltam hívni minden órában, de nem vette fel. Tudtam, hogy baj van! Két nap aggódás és virrasztás után jött a rendőrség és apád régi jó barátja, aki még mindig látogat minket. Elmondott mindent. Azt hittem, hogy egy baleset történt, de az még a közelben sem volt. Dulakodott azzal az Owennal. Majd valahogy egy pisztoly került hozzá és lelőtte. Azért tette mert amikor még apád katona volt lelőtt egy férfit és a felesége ezért lett öngyilkos. A fia pedig nevelő szülőkhöz került. És az a fiú Owen volt. - fogta meg a kezemet. Nem tudtam, hogy most sírjak vagy ordítsak egyet.
- Szóval ezért bántott engem? - fordultam anya felé, aki könnyes szemekkel nézett rám. Csak bólintott egyet. - anya valamit elkel mondanom! - motyogtam. Izgatottan várta, hogy fogok mondani. Elmondtam neki, hogy mit tett John. Hogy megmentett az életemet és én vállaltam fel helyette. Válaszul csak megölelt és az súgta a fülembe, hogy soha többet ne engedjem el Johnt!

Péntek délután három óra volt, mikor úgy döntöttem, hogy felmérem a terepet. A konyhában kezdtem. Nem volt annyira vészes. A nappali sem. Felmentem az emeletre, ami kész katasztrófa volt. Zsákok, egymás hegyén hátán. Belenéztem az egyikbe. Apa cuccai voltak benne. Könnybe lábadt a szemem mikor kivettem az egyik ingét. Olyan illata volt még mindig, mint neki. Gyorsan vissza raktam mielőtt elöntött volna a sírógörcs. Összébb pakoltam a zsákokat a vendég szobában, hogy elférjünk erre a pár napra. Meg emeltem az egyik könnyebb zsákot és úgy döntöttem, hogy leviszem a földszintre, hogy ne kerülgessük a folyosón. Könnyedén vettem minden egyes lépcsőfokot. Már csak pár volt hátra, mikor a lábam megadta magát és kibicsaklott. A zsák kirepült a kezemből és előre buktam. Két lépcső fokot estem le. A lábam nagyon fájt és nyilallt. Négy kézláb támaszkodtam és próbáltam felállni.
- Jenna te mit csinálsz? - jött lefelé a lépcsőn John.
- Elestem! - morogtam majd próbáltam rá nehezedni a lábamra ami nem bírt meg.