50. rész: Érzelmi változás

Ó igen! Ez új rekord! :D én örülök :) örüljetek ti is :D még kell pár komi, hogy ne örüljek hanem őrüljek :D de már nem tartom a komi határt ha észre vettétek, ha nem! Mert szeretném befejezni és a másikat elkezdeni, de holnap hozom a prológust és meglátjuk, hogy kinek, hogy tetszik :D
Na aztán komizni de határtalanul! :)

Sokan voltak a szobában. Azt sem tudtam hirtelen ki kicsoda de miután egyesével gratuláltak és megölelgettek felismertem őket.
Elsőnek Jeremy és Eathon ismerkedett meg Rosalieval. Ahogy az arcukat elnéztem örültek neki főleg Eathon.
- Na milyen a hugi? - hajolt közelebb John az ikrekhez.
- Ráncos! - jegyezte meg Jeremy.
- Kicsi! - motyogta Eathon. - mikor foghatjuk meg? - fordult felém.
- Majd talán ha felébredt! - mondtam.
- De az olyan későn van! - lógatta az orrát Jeremy.
- De ha így kiabálsz és felébreszted nem foghatjátok majd meg! - álltam fel.
- Drágám neked nem kéne még járkálnod! - nézett rám atyáskodóan John.
- Kibírom! - legyintettem.
- Anyu és mikor jöttök haza? - kérdezte fennhangon Jeremy.
- Elsőnek is halkabban. Másodjára pedig talán holnap után! - léptem melléjük majd feléjük hajoltam. Eathon Rosalie arcát simogatta, Jeremy pedig a kezét.
- Anyu, a hugi miért ilyen kicsi? - nézett rám Eathon.
- Ti is voltatok ilyen kicsik! Sőt még kisebbek! - suttogtam.
- És anyu ha haza jöttök az az jelenti hogy te fogsz főzni? - kérdezte Jeremy.
- Miért? - hajoltam közelebb.
- Mert apu nagyon rossz kajákat csinált! - motyogta a fülembe. Halkan kezdtem kuncogni, hogy fel ne ébresszem Rosaliet.
- Héj! - szólta el magát John. - igen is tudok főzni! - durcázott. Felegyenesedtem majd oda sétáltam Johnhoz.
- Van még mit tanulnod Apus! - veregettem meg a mellkasát. - majd ha lesz időnk megtanítalak!
- Főzhetnél olyan csoda levest meg egy olyan boros-zacskós-krumplis csirkét és egy almás lepényt! - húzott magához.
- A csoda levest hanyagoljuk! A borban benne vagyok mert elpárolog sütés közben az alkohol az almás lepényt meg majd te megcsinálod! - húztam végig a kezemet a mellkasán.
- Pedig a csodalevesed a legfinomabb! - csúsztatta a kezét a fenekemre.
- Tudod hogy a csodaleves mire hat! És én nem vagyok olyan állapotban, hogy azt csillapítsam! - hajoltam a füléhez. - és itt vannak a gyerekeink! - morogtam majd a srácokra néztem.
- Én fogom meg! - csapott Eathon Jeremy kezére.
- Nem! Én! - nyúlt Rosaliehoz Jeremy.
- Én fogom megfogni! - léptem kettőjük közé. Rosalie aprókat pislogott már amennyire tudott. Meglepett, hogy nem sírt és hogy mennyire nyugodt.
- Hát szia! - emeltem fel lassan Rosaliet.
- Mama mikor foghatjuk meg? - kérdezte halkan Jeremy.
- Miután a mama megetette! - mondta John, majd a srácok mellé lépett. - inkább miután nagyobb lesz és majd leharapja az ujjaitokat! - vigyorgott rájuk. - forduljunk el, hogy a hugi tudjon vacsizni! - kacsintott rám John, majd elfordultak. Leültem az ágyra majd megetettem Rosaliet.
- Ki akarja megbüfiztetni? - kérdeztem, majd hirtelen hárman termettek az ágy mellett.

Nagyon lassan telt el ez a három nap. Sokan voltak bent nálam. Vagyis nálunk. Rosalie most nincs. Vizsgálaton van és injekciót kapott. Izgulok érte és már nagyon hiányzik. Nagyon fura, hogy még megmaradt a hasam és néha még vannak olyan érzéseim, hogy rugdos. Nehezen telt el az utolsó nap. Ma jönnek be értem és mehetünk végre haza. Kíváncsi vagyok, hogy John milyen rendet tartott és tisztaságot. Hogy elmosogatott e. Bár amikor nem engedett meg semmit akkor ő csinált mindent. És akkor elég tisztaság volt. Na már megint a tisztaság mániás énem. Végül is nem olyan rossz annak lenni két hat éves mellett. Sőt, muszáj annak lenned, hisz mindent szét pakolnak, de visszatenni már nem tudják. Szóval ezért lettem ilyen. Saját ház, saját körülmények, saját család. A kastélyban azért más volt, mert ott volt személyzet.

Azt hittem, hogy John haza visz és végre nyugodtan pihenhetek és megölelgethetem a srácokat és magamhoz ölelhetem Johnt és boldogan élhetünk. Rosalie hátul aludt csendesen a baba hordozóban.
- Hová megyünk? - kérdeztem.
- Bevásárolni! - vigyorgott. - veled olyan muris vásárolni!
- Muris? - néztem rá.
- Igen olyan jó! Átvettem a srácoktól. Ez olyan fiatalos. - mondta.
- Mert öreg vagy?
- Hát nem mai csirke már! És igen öreg vagyok három gyerek mellett.
- Akkor én mit szóljak négy gyerek mellet? Nyolcvan évesnek érzem magamat!
- Milyen négy gyerek? - kanyarodott be a bevásárló központhoz.
- Hát te vagy a negyedik! Főleg, ha velük vagy. - mosolyogtam.
- Igazán kedves Miss Andrews! - állította le a kocsit.
- Leszokhatnál erről a Miss-szezésről! - nyitottam az ajtót majd Rosaliehoz léptem. - de hogy visszük be? Itt nem hagyhatjuk! - kérdeztem Johntól, aki a másik oldalon ügyködött.
- Vettem egy ilyen kengurut! Beletesszük és úgy! - vette fel a "mellényt".
- De felfog ébredni és akkor enni fog! - csatoltam ki Rosaliet.
- Az előtt evett mielőtt eljöttünk! Ne hizlald el a lányomat! - mondta fen hangon.
- Te meg ne sajátítsd ki mert nem csak a tiéd! - tettem Rosalie feje alá a kezemet. John csak állt és nézett. - most jössz és belerakjuk abba a tartóba vagy ott fogsz szobrozni? - megvonta a vállát majd át jött a másik oldalra. Lassan emeltem ki Rosaliet majd tettem John mellkasára abba a kenguruba.
Egész körúton nem szóltam hozzá. Megint ki sajátítja a lányunkat. Ezt nem szeretem benne. Mindent magának akar és az másé nem is lehet. Nem értem! Pedig olyan jól megvoltunk - idáig. Nem szeretnék ismét összeveszni és nem szeretném ha ismét elmenne. Búsan toltam magam előtt a bevásárló kocsit és elejtettem pár könnycseppet, ahogy vissza gondoltam a múltra.
- Milyen fűszer só kell? - kérdezte előttem John. Épp hogy megtudtam állni. Belenéztem a kocsiba és szinte már teli volt.
- Erős vagy csemege? Oh milyen hülye kérdés volt. Persze, hogy nem erős. Nem szeretem, de még a srácok sem ennék meg. Neked meg még a gyomrod érzékeny és a tejnek se jó a csípős! - dobott be három csomagot. Gondoskodó és gondol mindenkire.
- Az a három sok lesz! - figyelmeztettem.
- De hogy lesz! - dobott még egy adagot a kocsiba. - még bor kell és mehetünk is! - nézett rám. - mi a baj? - kérdezte. Csak nemlegesen ráztam meg a fejemet. Oda jött hozzám, majd letörölte a könnyeimet.
- De van baj. És a baj az én vagyok! Tudom, hogy hülye vagyok meg mindent kisajátítok magamnak, de én nem akarlak megint itt hagyni titeket - simította meg az arcomat.
- Én csak nem akarlak elveszíteni! Tényleg belehalnék! - suttogtam. Megakart csókolni, de Rosalie feje hátra hajlott ahogy lehajolt. - vigyázz! - toltam vissza. Elmosolyodott majd gyorsan leemelt a polcról egy bort és siettünk a pénztárhoz.
Húsz percig pakoltuk be a kocsiba a cuccot amíg Rosalie szépen aludt.

Azért itthon már minden másabb. Tényleg megváltozott minden. Mikor beléptem a lakásba édes illat csapta meg az orromat. Halk kacarászás hallatszódott a konyhából. Letettem a kis táskámat amiben a kórházi cuccaim voltak a kanapéra és a konyhába mentem.
- Nem hiszem! - mondta nevetve egy ismerős nő.
- Pedig hidd el, hogy rend mániás! - mondta Edward. Ő mit keres itt? Mikor beléptem a konyhába ledöbbenten álltam meg az ajtóban.
- A-a-anya? - dadogtam csodálkozva. - és Susanna? És ti? - mutattam Edwardékre.
- Neked is szia! - mosolygott Edward.
- Te lány! - vigyorgott anya. Nagy léptekben indultam meg felé szinte szaladtam mint egy hatéves első iskolai napja után. Régen láttam már anyát és nagyon hiányoztak a biztató szavai. És szégyellem magam amiért nem hívtam fel hét hónapon keresztül egyszer sem.
- Sajnálom anya! - motyogtam összeszorított szemmel a nyakába.
- Ugyan mit? - simított végig a hátamon.
- Hogy nem hívtalak! Nagyon sajnálom! - hajoltam el tőle, majd egy puszit adtam az arcára. - nagyon hiányoztál és beszélnünk kell négy szem között! - hajoltam vissza a füléhez. - kellenek az új pletykák! - suttogtam a fülébe. Elhajolt tőlem majd végig mért.
- Nagyon nem látszik meg, hogy három napja szültél! - csodálkozott.
- Egy jó nagy verés sem látszana meg rajta! - nyögte mögöttem John. Hátra néztem és két nagy szatyorral állt és dühösen.
- Bocsi! - motyogtam. - Rosalie? - meredtem rá.
- Kint a kocsiban! - fordult meg gondtalanul.
- Ott hagytad? Egyedül? - emeltem fel a hangomat. - nem tudsz rá vigyázni? Mondtam már, hogy mindig első a gyerek! - indultam kifelé dühösen. - ilyen felelőtlennek lenni! - dünnyögtem magam elé mikor elmentem John mögött. - és még ő akar gyereket! - mondtam hangosabban mikor kimentem a nappaliba. Már majdnem kiléptem a bejárati ajtón mikor halk nyöszörgés hallottam a kanapétól. Oda fordultam majd lassan kerültem meg azt. Meg könnyebbültem mikor megláttam, hogy ökölbe szorított kézzel rúgkapál.
- Jaj te! - csatoltam ki a baba hordozóból majd kiemeltem. - nagyon buta apád van! - motyogtam miközben a vállamra fektettem, majd elindultam vele felfelé.

Rosalie édesen aludt a kiságyban mikor anya halkan nyitott be.
- Bejöhetek? - kérdezte halkan.
- Persze! - mosolyodtam el. Halkan becsukta az ajtót majd lehajtott fejjel indult felém. Lefog szidni és kioktatni! Jellemző test tartás tőle.
- Azt mondtad beszélni akarsz! - állt meg a kiságy felett. - halljam! - suttogta. Meglepett, hogy nem kioktatni akar. De az lepett meg még jobban, hogy rá sem nézett Rosaliera, pedig most látja elsőnek.
- Anya, elsőnek is. Ő itt az unokád Rosalie! - néztem le.
- Tudom! De te nem erről akarsz beszélni! - még mindig engem nézett.
- Elsőnek ezt akarom megbeszélni veled, hogy miért nem nézel rá? - kérdeztem normál hangnemben.
- Én meg elsőnek azt, hogy miért bánsz így Johnnal!? - suttogta. - nem ezt érdemli! - mondta. Nem néztem rá. Tekintetemet Rosalie mellkasára irányítottam, ami fel s le mozgott.
- Szerintem te is voltál hormon zavaros! Tudod milyen, nem? Vagyis ezt inkább szülés utáni depressziónak nevezném. - suttogtam.
- De te terhesen is ilyen voltál! Úgy bánsz Johnnal mint ha idegen lenne és nem a vőlegényed! Neki is vannak érzései, hiába pasi! - mondta egy kicsit hangosabban.
- Inkább rajta vezetem le a feszültséget mint a gyerekeimen! - néztem rá. - és amúgy is megérdemli! Ugyan így bánt velem. Kétszer is. Harmadjára meg csak úgy lelépett. Negyedjére pedig ismét kezdi azt, hogy kisajátít mindent magának! Olyan mint egy huszonhét éves gyerek. Irányítani akar és parancsolgatni!
- Ezt csak azért csinálja, hogy éreztesse veled, hogy itt van, és hogy nem fog megint itt hagyni, egyedül! Szerinted miért mondja azt, hogy akar még gyereket? Vagy miért kérte meg a kezedet? Azért, hogy megint elhagyjon? - kérdezte.
- Kitelne tőle, anya!
- Te most mit akarsz tőle? De őszintén! Azt akarod, hogy szerető férj és apa legyen vagy azt, hogy szerető apa?
- Az elsőt! - motyogtam.
- Akkor mire vársz még? Mert ha eddig húzod az agyát előbb utóbb rád un és itt hagy! És azt gondolom nem akarod! - motyogta.
- De anya láttad, hogy elhanyagolta a lányát! Otthagyta egyedül...
- A kanapén! - vágott a szavamba. - beszéltem vele az előbb! Azt mondta, hogy csak megakarta nézni, hogy mit reagálsz. Elsőnek Rosaliet hozta be, aztán a csomagokat! Te hagytad ott őket, nem ő!
- Persze, hogy én vagyok a hibás! - hajtottam le a fejemet.
- Nem! Mindketten hibások vagytok! Elsőnek egymásra kellene megtanulni figyelnetek! Aztán a gyerekekre. - tette a kezét a kezemre. Felnéztem rá és halványan mosolygott.
- Akkora hülye vagyok! - hajtottam le ismét a fejemet. Összeszorult a torkom. - nem tudom mi van velem, anya! Ha nincs itt hiányzik, ha meg velem van úgy bánok vele mint akit utálok. - kezdtek hullani a könnyeim.
- Ilyen a szerelem! Kevesebb időt kell együtt töltenetek! Vagy többet együtt a gyerekek nélkül! - sétált át a kiságy másik oldalára. Kezét az állam alá rakta és felemelte a fejemet. - mindjárt Valentin nap  Addigra lepd meg valamivel. - ölelt át. - és nem akarok ebben az évben több unokát. Ráértek! - suttogta.
- Köszönöm! - öleltem át.
- Menj és hódítsd el! Hétvége jön. Holnap péntek és én majd vigyázok a gyerekekre. Na meg a másik nagyanyó. - hajolt el tőlem. Nevetnem kellett majd letöröltem a könnyeimet.
- Na gyerünk! Rend mániás! Ne is lássalak hétfőig! - tolt kifelé.
- Anya, és ha valamit elrontok? - fordultam vissza.
- Nem fogsz! - nyitotta az ajtót majd kitolt rajta. - sok szerencsét! - mondta majd becsukta az ajtót. Tehetetlenül álltam a folyosón. Anyának igaza van. Sőt mindig igaza van! De mit mondjak Johnnak? Megint ez a kérdés. Idegesít. Lassan mentem le a lépcsőn és azon gondolkodtam, hogy mit mondjak Johnnak. A szeretlek az túl kevés és a sajnálom is. Ennél több kell. De mi? Tudom, hogy mit mindjak, de nem tudom összefoglalni. Mire kezdett összeállni a kép már a konyha ajtóban álltam. John éppen a hűtőbe pakolt és valakivel beszélt telefonon. Tudom nem szép dolog hallgatózni, de megint megtettem.
- Igen úgy... Nem tudom mi van vele... Ez nem hormon zavar. Ez más... - szóval rólam tárgyalnak. - olyan rossz! Úgy bánik velem mintha ős ellenségek lennénk... Nem. Nem beszéltünk még ilyenekről... - mondta búsan. - elmenni? Nem! Soha többet! Csak magamat kínoznám. Na meg őt. - hallottam, ahogy becsukja a hűtőt. - úgy lesz... Nem hinném... Persze, hogy kinyomom! - mondta majd a telefon a fehér márványon koppant. - francba! - morogta. Lassan léptem el a fal mellől majd az ajtóba álltam. Mély levegőt vettem majd rá néztem. A pulton támaszkodott és a fejét fogta.
- Oké, John. Minden rendben lesz! - nyugtatta magát, majd elindult a konyha másik felébe. Oldalra döntöttem a fejemet és úgy élveztem a műsort. Hátsója még mindig ugyan olyan formás. Főleg abban a fekete farmerben. Hirtelen fordult meg.
- Tudtam, hogy csak te veheted ilyen hangosan a levegőt. - mosolygott. - főleg amikor a seggemet nézed! - tette hozzá.
- Nem tehetek róla, hogy vonzza a szememet. Különösen a tiéd! - indultam felé.
- Főzni kéne valamit! - indult a hűtő felé. Kerül engem és ez nem jó. Biztos haragszik amiért leszidtam.
- Ráérünk! - támaszkodtam a pultnak. A telefonja kéz nyújtásnyira volt tőlem, de nem érdekelt, hogy kivel beszélt rólam.
- Az én gyomrom már nem annyira! - nyitotta ki a hűtőt. Nagyon szúrja az oldalamat a ki nem mondott szavak.
- Hülye vagyok! - indultam felé.
- Nem. Nem vagy az! - motyogta.
- Komoly depresszióm volt mikor elhagytál. Nem ettem, nem ittam és veszélyeztettem a saját és a lányod életét! - léptem mögé. - nem viseltem el senkit magam mellett! Hanyagoltam a srácokat is és nem érdekelt, hogy mi van velük. - hunytam le a szememet majd közelebb léptem hozzá. - jelenleg ugyan ezt érzem! Egy nagy pancser vagyok! Itt vagy két miliméterre tőled és nem érek hozzád mert - megálltam egy kicsit és egy nagyot nyeltem. - annyira szeretlek, hogy már dühbe fojtom az érzéseimet. - az arcomon egy forró könnycsepp folyt le. - tudom, hogy nehéz eset vagyok, de én nem érdemmellek meg téged! - mereven állt előttem háttal. - tudom, hogy most azt gondolod, hogy ez nem igaz, de így van! Azt akartam veled éreztetni, hogy milyen rossz is volt nekem akkor, de én csak egyre jobban szúrtam beléd a kést aztán még meg is forgattam! És te tűrted az egészet. Elviselted a düh kitöréseimet, a sírásaimat és vigasztaltál  Sőt még a kezemet is megkérted és azt ígértem, hogy megpróbálom helyre tenni, de csak tovább rontottam az életedet. Nem tudom meddig bírod még, de én azt hiszem megölöm a mostani énemet és változtatok magamon. - szipogtam.
- Nem kell változtatnod magadon. Én így is szeretlek. Ördögien és angyalian is! Nekem örökre az a  lány maradsz aki meg nevetettet egy iszonyat rossz napon! - fordult meg. - és mondtam már, hogy ilyen könnyeket nem akarok látni! - fogta meg a fejemet.
- Bocsáss meg kérlek! - simítottam végig a kezén. - nem akarlak elveszíteni! Veled akarok megöregedni és meghalni! - nyitottam ki a szememet.
- Nem fogsz egyhamar megszabadulni tőlem! - mosolygott. Az arcát könnyek áztatták akár az enyémet. - csak te tudsz ilyet művelni velem, hogy megsiratsz! - húzott magához. - mióta elvágtam a köldökzsinórt azóta érzékenyebb vagyok. - motyogta a nyakamba.
- Nagyon de nagyon szeretem a fejedet, a füledet, a szemedet, a orrodat, a szádat, az álladat, a nyakadat, a válladat, a kezeidet, a mellkasodat, a hasadat, a férfiasságodat, az 1:25-det, a combodat, a térdkalácsodat, a vádlidat, a lábfejedet és a kis lábad ujját! - suttogtam a fülébe.
- A többit nem szereted? - mondta duzzogva.
- Egy nagyon fontosat kihagytam! - hajoltam el a nyakától. Kérdően nézett rám. Az egyik kezemet a szívéhez tettem a másikat a hajába csúsztattam.
- De ez két dolog! - morogta.
- Nem tudok köztük dönteni! De a hajad a fejeden, a szíved pedig a mellkasodban és én mindkettőt szeretem. - mosolyogtam.
- Amúgy nem bocsátok meg! - vigyorgott.
- Mi-miért nem? - néztem rá kérdően.
- Mert nem tudom, hogy miért kellene! Én így is szeretlek csak így én is feszült vagyok - magyarázta. Elmosolyodtam majd egy lágy puszit adtam az ajkaira.
- Még egy dolgot kihagytam! - motyogtam. - a segged az egy nagyon különleges dolog a testeden ami nagyon elvonja a figyelmemet ha háttal vagy nekem! - suttogtam.
- Ugyan így érzek leendő Mrs.Grimes! - csúsztatta a kezét a fenekemre majd csókolni kezdett.